A szín az a terület, ahol a hang és a kép összekapcsolása a legvarázslatosabbnak tűnik, és ahol a legtöbbször félreértik. Segít, ha két dolgot világosan elválasztunk.
Amit a tudomány leír. A szinesztézia valódi idegrendszeri sajátosság, amelyben az egyik érzékszerv megbízhatóan kiváltja a másikat. Egyesek, akiket gyakran kromesztéziásoknak neveznek, hangok hallásakor színeket élnek meg. Kutatók, mint Richard Cytowic és Jamie Ward, dokumentálták, hogy ezek a párosítások egyénenként idővel következetesek, ugyanakkor szinesztétáknál eltérőek. Az általános népességben végzett vizsgálatok szélesebb tendenciákat is mutatnak, például a hangosabb vagy magasabb hangok világosabb színekhez kapcsolását, de ezek tendenciák, nem törvények.
Amit a művészek választanak. A zenéből ihletett alkotások készítőinek többsége nem szinesztéta, és nem is kell annak lennie. Okokból választanak színeket: emlék, hőmérséklet, hangulat, egy mély basszushang súlya. Ez az oldal témája.
Egy darab, több paletta
Négy olvasót kértünk meg, hogy hallgassák meg Claude Debussy Clair de lune (1905-ben megjelent) első két percét, és mindegyikük válasszon három színt, minden választáshoz egy szóval. Színmintasoraik alább láthatók. Egyik sem téves.
Festő, 54
„Úgy hangzott, mintha egy szoba sötétben lenne.”
Zongorista, 23
„Meleg, mert tanárom gyerekkoromban ezt játszotta nekem.”
Illusztrátor, 37
„Hűvös és lebegő, szinte súlytalan.”
Diák, 16
„Eső utáni kert. Nem tudom, miért.”
Készítsd el a saját érzéspalettádat
Kezdje a három szavával
Használja az első állomás minőségi szavait. Minden szóhoz tegyen fel három kérdést: meleg vagy hűvös? Világos vagy sötét? Élénk vagy tompa? Ez a három dimenzió — a hőmérséklet, az érték és a telítettség — hasznosabb, mint az árnyalatnevek, amikor érzést fordít színre.
Keverjen, ne válasszon készen
Ahelyett, hogy azonnal tubusért nyúlna, keverjen egy kis mintát minden szóhoz. Egy csipetnyi komplementer színnel csillapítsa azt a színt, amely túl hangosnak tűnik; fehér vagy víz hozzáadásával lágyítsa, ha a zene levegősnek hatott. Festse minden mintát egy csíkra, és írja alá a szót. Így egy címkézett palettasort kap.
- „Nyugtalan” — rozsda kevés zölddel megtompítva.
- „Szemcsés” — okker szárazecsettel, textúrának.
- „Meleg” — rozsdából és fehérből kevert szürke.
Próbálja ki a zenével
Játssza le a számot úgy, hogy csak a csíkot nézi. Ütközik-e valamelyik minta azzal, amit hall? Igazítsa. Josef Albers az Interaction of Color (1963) című művében megmutatta, hogy a színek a szomszédjaiktól függően változnak, így az a minta, amely egyedül rossznak tűnt, a többi mellé helyezve megnyugodhat.
Rögzítse az indokait
Színenként írjon egy mondatot, amely megmagyarázza a választást. Ez választja el a személyes palettát a puszta díszítőtől, és ez teszi lehetővé, hogy a nézők belépjenek az Ön értelmezésébe.
Történeti szín–hang rendszerek
Az emberek régóta próbálták összekapcsolni a két érzékszervet. Isaac Newton az Opticks (1704) című művében a spektrumot hét színre osztotta, részben a zenei skála hét hangjával való analógia alapján. A 18. században Louis-Bertrand Castel jezsuita szerzetes egy „látó csembalót” javasolt, amely a billentyűk megszólaltatásakor színeket mutatna. 1893-ban Alexander Wallace Rimington festő Angliában színorgonát szabadalmaztatott.
Alexander Szkrjabin Prométheusz: A tűz költeménye (1910) című művében egy fénybillentyűzetnek szóló szólamot is szerepeltetett, saját hangnem–szín társításai szerint. Olivier Messiaen zeneszerző úgy írta le, hogy bizonyos akkordokban színeket lát, és ezeket a partitúráiba jegyzetként beleírta. Mindegyik rendszer lenyűgöző, és mindegyik személyes vagy elméleti — egymással is ellentmondanak, és éppen ez a lényeg.
Reflexió: ugyanazokat a színeket választaná holnap is?
A hangulat, a fény és az emlékezet változik. Ismételje meg a gyakorlatot egy héttel később, és hasonlítsa össze. Mind a stabilitás, mind a változás érdekes eredmény.
Reflexió: melyik színt kerülte el?
A kerülni kívánt szín ugyanolyan árulkodó lehet, mint a választott. Próbálja meg apró mennyiségben hozzáadni, és figyelje meg, mit tesz.